ti

most hol lelek? / Mert nincs és nincs sehol s a lányok énekében sem, ezt érzem én. / Oh társaim, / Ti bús anyáknak gyermekei valahányan, szóljatok hát: / nem úgy igaz e, hogy a szívnek / Csakis az anya

Henrik király! / / Igaznézők ti, csillagos fövegeitekkel a város tornyain, / Hiába hajbókoltok kinn az éjszakában a kék holdtányér

ég alá, / Ha én nem láthatom... Ha gyönyörködni bennök nem tudok? / Fáradt vagyok / És nincs időm, ti emberek... s a bánat is, / Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel... / Oh nem a

hegyem, / S ó én szép, barna feleségem, / S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat, / S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek, / S félelmek anyja, te hármas Hekaté, / Én elmegyek, én

és titkos / Tengerszemére rátalált és áhitatos szájjal / Nesztelenül megcsókolta tükrét. / / 3 / Ti élők sírom felett pedig / Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelni való / Romboló

a gabonának dícsérete közben / Végezzétek el e kétes térségen futásotok... / E hajók sose léteztek, ti jó Urak

árad, / Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, sugárkévéim éjszaka / Ezért oly feketék. S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem / S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor

Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez / / Vaj' mit akartok tőlem, ti lányfejűek, / Oh keselyűk ti, őrjöngők, habos alkonyatban kik elűltök / S csakis akkor hagytok némi

aludni őt / És éppen én, ki legbúsabb valék, / Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt, / De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett / S a könnyetekből őszi felhő, / Oh kóbor vénség

mindez hiába van! / S ha majdan olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas / firmamentumon... / Ti mit tehettek arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! / Oh nagy világ! / Én bezzeg rosszul

senki sem érthet egészen / s amelyeknek zaklatott boldogság mindenkor a neve... / Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a / mohó száj s hol a nevetésem? / Úristen, hol a

Elfáradt lelkemet s a gyötrő hév is szinte felmagasztosúl, / A gyötrő hév bizony! Óh emberek! / Ti nem tudjátok ám, ki voltam én! / A láng... oly esztelen, akár a láng, / Mely lobog meztelen, / Mert

olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas / firmamentumon... / Ti mit tehettek arról is? ti nép! álomszuszékok, tisztességesek! / Oh nagy világ! / Én bezzeg rosszul jártam itt

Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez / / Vaj' mit akartok tőlem, ti lányfejűek, / Oh keselyűk ti, őrjöngők, habos alkonyatban kik elűltök / S csakis akkor hagytok némi nyugtot az öregnek, / Ha már

oly jól ismerik ők a halált! / S a jussukat épp úgy számontartják oh emberek gyermekei, / mint ti... / S félálomba' tünődnek. S mire felkel a hold is s megindul véle a / felszél, / Hónuk alá dugva

Végrendelet feleségemnek / / Oh lomha századok, ti szálltok majd felettem, / Mint szunnyadó pásztor felett a felhők nyája. / Kihúllt szájából rézzel

aztán jól készüljön a kedves, mert nincs Isten, aki tervem / megakasztja! / Mivelhogy, énekeljetek ti szép mezők! én elviszem őt... / S a vén zsugorit majd ketten kinevetjük

vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán / ti vagytok azok a lányok, / Akik oly rég számonkérik tőlem elmulasztott, bús életemet

is, amely oly hegyes lett, mint a / szamáré valamely édes bús nevetéstől? / S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a / szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? / S

a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. / S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók / S vad riogással kergetitek fáradt lelkemet egyre a célja felé? / S mi a célja? Sírjának