többé

kerek két ablakán... / Mért kellett elmúlnom hát s lennem semmivé?... / Oh mért nem nézhetem többé a nap tüzét s játékos tükreit / S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét, / Ha ártalmára senkinek

mondom cimbora, mert ott és akkor / kinyitom ám a szám / S nem hallgatok, de nem is szégyenkezem többé, ahogy eddig. / Majd vigyetek a Mississippi mellé, messzire / Oh nagyon messzire. Mert ott az én

a jeladás / A nyugodt láthatáron áll. És hirdeti, hogy nincs megújhodás... / Mert vissza nem tér többé, ami távozott. Ó messzi fény! / Az örök változás mivegre van? Vagy minden veszendőbe mén? / Az egek

Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, / Nem akarsz majd felkelni soha többé! / Ám, ha nem hinnél szavaimnak, kérdezd meg a tovatűnteket is! / Legyenek szent tanuság szavaimnál

ez a Föld s idegen minden / népe! / A felhőket kergetem én s az úgy van jól! de emberfia hozzám / többé be ne tegye lábát! / S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha jő a böjt keserve, / egy

És okosság: tebenned egyesűlvén vannak! / S téged dicsőít szavam először, hogy szólalok s nem halkan többé, / De önérzettel, mert fennhangon szóljon a hívő: / Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e

még a hangod is hallik, / E roppant morgás... és visszaesel. / De minek a szó? Nincs többé dolgom itt. / Akár az álmodó, a másik oldalamra fordulok, / De nem álmodom már tovább. Mert nincs is

vajha lassan elfordulna / szememtől... / És tagadón se kéne megőszült fejemet megráznom / Soha, soha többé!

Emlékezetül / / Nincs ereje a lábatoknak többé/ Hogy a József körúton sétáljon. Rég meghaltatok. / És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív

lobban el zsarátnokán. / Nem tudja ő, hogy merre tart / S nem emlékezik: mit akart / S nem kérdi többé, hol pihen... / Néz felhőt, lombot és kiken / Egy hűsebb élet fénye ott világol: / A téli csúcsok

S mosollyal múlnak el a századok... / Óh árva lélek én! E földön én elfáradok / S nincs kedvem többé keresni a kulcsot, / Mit zúgva elmerít az örök örvény / S mit Isten tengerébe elhajított, / Hogy

Hol enmagam részege lengek... vagy ringatom magam és áradok / De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom

Elégia / Atyám emlékének! / / Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, / lefeküdtél a sírba, / S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is

kis lovat / S űzőbe vette... Mit mesélhetek? / Én mindezt láttam, mélabús öreg / S nem vállalkoztam többé kűzdelemre... / Fanyar volt sorsom íze, mint az álomé / S a gondolatom mind: halálomé. / Nem hagytam

néz... / Nézz feljebb: ott az égi mértan / Szabálya fénylik és oly egyszerű! / S nem kérded többé, mi miért van, / Mert nincs kérdés több ott, hol a derű, / Hol tiszta ívek és körök / Honában már a

valaki rongya, hogy szeresselek, / Bízd a szivemre magad, az még él! de szemtől szembe velem / többé ne kerülj

kis életünk is, mint a hab fut el, amelynek nyoma / vész / A köd alatt, a gomolygás alatt és vissza többé nem idézhető... / Ott álltak ők hegyes kis csónakjaikon és figyelték a folyót, oh / jól ismerem őket

átugor.. / Megtorpan futásában s azt kiáltja: itt a csősz. S ahol majd elhaladsz, / A csirkefogó többé nem nevet, madárka sem csipog... / Szegény igaztevő! / Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia

De megismersz e még? / Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed / Elnehezűlt szivemre többé nem teszed? / S már lázas felhőid közt sincs lakásod / S hiába várom onnan késő jeladásod?... / Ki

S mint órjás cet csillog a tenger háta, / Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, / Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el / A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda. / Még hazát is

ragyogásom, / Hol enmagam részege lengek... vagy ringatom magam és áradok / De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom

Szellemek utcája / / Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat, / Olyat nem tudsz mutatni pajtás, nem, olyat a / knídoszi táncmesterek se tudtak

vele. / Az úton mendegél és egyre jobban / Hogy erről álmodik, a szíve dobban: / Ha nem üldözné többé vér szaga... / Ha szél volna, a holdmezőbe' hálna... / S ha ő volna az örök éjszaka: / Az