tűz

völgyön át és nagy kiáltozással / felverők / Az éj kábúltjait. De mégis oh hová? / Hová visz mind e tűz? Az éj határtalan! / S mint kiket furcsa ihlet szentelt szenvedélye űz: / Köztünk sok ember sírt

A csontok mezején. S e csontok is oly komorak voltak, / Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség / sandított fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S mégis, még ott is

csak rólad énekeltem, égek, s mint ki végkép elmerűlt / Az éjszakában s mit se lát, de messzi tűz/ Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét: / Már én is úgy vagyok, hogy futnék bár feléd

sorsa, nagy Király! / Voltunk megváltó vídámság kietlen pusztaságokon, / Vagy másutt: lenge, könnyü tűz, mely nyomtalan vonúl... / S volt úgy, hogy országutakon az éj ikránkba mart / S bizony nem volt

alatt, / Aztán indúlj a messzi vidékre, hol megérkezel éjjel / S hol sötét hegyek alján piroslik a tűz, / Mert zöld fenyőfát éget az északi pásztor / S a fenyőknek édes és gyantás illata terjeng

A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem. / A régi hév, a régi gyötrelem. / Szememre száll a tűz, napfényben áll a tér / És látom magamat, egy ifjut gondokkal teli... / Oh tépd ki hát a szívemet

szent, felelének nékik e csontok is a / mezőkről, igen. / Pedig eláztatta őket a víz, megette a tűz/ S holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke forog még... / Oh hát ilyen nagy az Eszme, mondd

aki mindig fázik, / egyre didereg... / Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott. / Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása sem zavar / S mi meg se moccanunk a némaságban: kortyod is hogy hallható