tudja

benne nyomtalan! / Csak orruk látszott ki a köd alól, míg elhaladtak s ki vontatta / őket? Senki se tudja. Az egyiken a kapitány reggelizett / A másikon épp vödörrel mert vizet a matróz... s hogy még

s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz? / És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat... / S ki tudja: beléd vette tán magát egy gondolat... / S a szemeim kitárva leslek, min nevetsz? / És látom

Pergola, / Én néked köszönöm most minden üdvöm, / Ha borba vagyok mártva éjszaka / S az eszem nem tudja, hogy merre küldjön / S mint sarkcsillag, úgy villog és rezeg / A házacskád zöld, éji mécse nékem

a hívő: / Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat! / Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom / Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre... / Én az életet már

olykor kiszóltam az ablakomon... / Szemben egy korcsma volt... S odébb egy gyűlölt kastély... / Ki tudja, kit őriztek ott s mely titkokat? / Oh sokat integettek onnan egykoron! / Ám utóbb néma lett, akár

már nem kell neki... / E város minden kölke régen ismeri / Botod, monoklid s fehér keztyűd / És tudja már, hogy öreguras vagy és elnyűtt, / Szerelmed már nem kell neki, / Ha verset írsz, nem kedveli

mély, mint a tenger / Nem leli mélyét semmi utazó, / Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó! / Ki tudja, megjössz e majd onnan ember? / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán. / Az édeságyú vágyú

ver tanyát... / Őt meg kell nézni, mert az ég alatt / Nincs több találkozás s a messzeségben / Ki tudja, merre lesz a sírja majd

Habok a köd alatt / / A folyón... uszályhajók süllyedtek el a héten, / Senki se tudja, merre, senki se tudja, mikép, / Kiváltak a ködből, majd eltűntek benne nyomtalan! / Csak orruk

kolmizod hajad, / Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad... / S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz? / És álmodom, hogy asszonytársad máris hívogat... / S ki tudja: beléd vette tán

örök csönd honol... / S bús pillantásodtól az ifjuság / Borzongni kezd és szinte megbomol... / Ki tudja, mért is nézel ránk oly szemrehányón? / S hogy más vidékre némán mért is távozol

a köd alatt / / A folyón... uszályhajók süllyedtek el a héten, / Senki se tudja, merre, senki se tudja, mikép, / Kiváltak a ködből, majd eltűntek benne nyomtalan! / Csak orruk látszott ki a köd alól

itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én még híradó? / Hisz örökké nem tart az életem! / S ki tudja, mint itélt a bősz biró? / Időm a sír felé, öreg barát / Oly csendbe' lépked, mint az áruló, / Mint

Köd előttem, köd utánam... / / Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt / Nem tudja, mint kerűlt oda, / Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is... / Ugy

Motetta / / Oh hol találok majd nyugalmat? / Senkise tudja, / Mit hordok? / S mikor az utcán járok, / Magamba' mit morgok? / Se hitem, se nyugalmam, / Nem

mint sarkcsillag, úgy villog és rezeg / A házacskád zöld, éji mécse nékem: / Akkor a bor nevet. Mert tudja mit teszek: / A Fanti utcába én nem megyek. / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi hajdanán

És mért oly ismerős? / Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? A néma / mozgalom / Nem tudja, nem felel... / S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, / Hogy kit szerettél ott, már nem

S az én számból is kihúll majd pipám... / Rég elszéledt a nyáj. S hogy halnak, élnek é? / Ki tudja? Nem tudom. Én már csak arra vágyom, / Hogy minden évszázadban felvessem fejem / És megkérdezzelek

Szivének húnyó, bús heve / Még néha lobban s egy barát neve / Ilyenkor lobban el zsarátnokán. / Nem tudja ő, hogy merre tart / S nem emlékezik: mit akart / S nem kérdi többé, hol pihen... / Néz felhőt

van talán egyetlen / S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, / A sok közt oly kevés? / Nem tudja senki sem. / Oh szállj meg hát nagy látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a

Járták az éjszakát s fel felugattak hozzád, mint a kócos szellemek. / A tél van itt megint. Ki tudja? tán az utolsó neked. / Hírek kovácsa, titokmester, őzikék őrzője, régi csősz, / Hát itt kell

Egy régi költő műve: Óda a Fejedelemhez! / / Magas fejedelem! Fenkölt személyed / Nem tudja tán, míly rosszul megy sorom! / Egy költő vagyok én a nép közül, bús szolgád! / Ki dicsőséged zengem