vagy

az ablak előtt / Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe / Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, / S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, a másikat / a

Mózes számadása / / Miután lejöttem a hegyről Uram... / Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! / Ők tobzódtak a völgyek alján. El nem mondhatom, hogy ott / mi volt. / Magának hamisságból

dühe / Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, / S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, a másikat / a varrónőt, lásd, megtagadom... / Édesanyám a hold... nálad születtem én, létem titka

s a furiák üres dühe / Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, / S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, a másikat / a varrónőt, lásd, megtagadom... / Édesanyám a hold... nálad

az életem! / Oh nem úgy testvérek, az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni / S két kezed tördelni vagy az ég alatt... És anyád árnyékán / tűnődöl, mint az eszelős, / Mert nem mersz bús szemébe nézni

hogy megdermedjen / benne a lélek... / Parancsold meg néki a csendet.. / Hisz égi országutadon te vagy az úr / S néked népes az éjszaka. / Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása... s akiknek nem telik

az alkonyatok alján? Mért leselkedünk? / Lelkeddel akarsz gáncsot vetni tán, vagy mit akarsz? / vagy azt hiszed, / Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn, akár a vad folyók? / És mégis, mégis

hát nagy látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás, / Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba' holtan? / Megérdemelnék már egy jelenést, / Türelmemért. Vagy tán

Még jobban melengetném édes álmaimat! / Így élem világom, borokra gondolok némely estén... / Vagy azt lesem: felgyúl e vajjon ama sárga, téli fény... / Tavasszal a rügyek éji pattogását figyelem

áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen / szaladását, / Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly, / Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen / benne a lélek

S nem édes e az álom? S lásd, ha jön az este, / Mégsem akarsz te soha lefeküdni. / Pedig lusta vagy ám! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már, / Nem akarsz majd felkelni soha többé! / Ám, ha nem hinnél

kivetnem négy sarkából mind e nagy / világot, úgy, mint egykoron, / S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát... / S bizony már ehhez vén valék Uram. / S így törtem hát el szegény

abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. / Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? Sötét vagy e? / Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: / rejtélyes elmulás

tárom ki két karom... / S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam... / De megismersz e még? / Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed / Elnehezűlt szivemre többé nem teszed? / S már lázas

árnyait / Elűzi édes napsütés: / De jaj, magadtól menekvésed / Nincs e földön s föld alatt! / Magad vagy elméd ős talánya, / Örökre társad, síri mécsed... / S jaj, bús szerelmed vagy magad... / És életed

szól / S a hátam borsódzik nagyon. / Te felfaló, te bűvölő, / Vagy férfi e, vagy lusta nő? / Anyám vagy é, vagy kedvesem? / Bagoly vagy é, vagy kerecsen? / Szépséggel étetsz, megzavarsz, / Fejemben

Te felfaló, te bűvölő, / Vagy férfi e, vagy lusta nő? / Anyám vagy é, vagy kedvesem? / Bagoly vagy é, vagy kerecsen? / Szépséggel étetsz, megzavarsz, / Fejemben mérgeket kavarsz. / Így jár, no lásd

égmezőkre s ott esengne mindhalálig: / Semmit el nem érhet nálad, ásitasz... Mindez mivégre van? / Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, / nem tudod? / Mint aki kincses zsákkal jár és

E város minden kölke régen ismeri / Botod, monoklid s fehér keztyűd / És tudja már, hogy öreguras vagy és elnyűtt, / Szerelmed már nem kell neki, / Ha verset írsz, nem kedveli, / Kedvét már abban nem

Mert vén vagyok / S az emberek nevetnek. / És mord vagyok. / Oh agg fenyő, / Míly istentelen vagy és vakmerő! / Mondd, mit akarsz? / Recsegsz, ha jő a zivatar / És elszakadsz. / Oh mord vagyok, igen

s én hagyom. / Nem szólok semmit, ő se szól / S a hátam borsódzik nagyon. / Te felfaló, te bűvölő, / Vagy férfi e, vagy lusta nő? / Anyám vagy é, vagy kedvesem? / Bagoly vagy é, vagy kerecsen? / Szépséggel

van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova... / Vagy hol van most a lány, kit felneveltetek, / Szelíden szépnek, titkosan s nekem? / Oh Gyula szerzetes

talán már mást szeretsz... / S már térdepelnék is, hogy el ne hagyj... / Eszméletem fénylő halála vagy! / / IV. / SZÜRETELŐK DALA / / A bús bölcselemnek vége: a bús részleteket élem... / S hogy ez érdes

S a hátam borsódzik nagyon. / Te felfaló, te bűvölő, / Vagy férfi e, vagy lusta nő? / Anyám vagy é, vagy kedvesem? / Bagoly vagy é, vagy kerecsen? / Szépséggel étetsz, megzavarsz, / Fejemben mérgeket

felfaló, te bűvölő, / Vagy férfi e, vagy lusta nő? / Anyám vagy é, vagy kedvesem? / Bagoly vagy é, vagy kerecsen? / Szépséggel étetsz, megzavarsz, / Fejemben mérgeket kavarsz. / Így jár, no lásd, megannyi

javát és nem tudom, / Hogy nem a messzeség e az, mely véled egybefűz?... / / 2 / Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad, / Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad... / S én nézlek s gondolom

Oh szállj meg hát nagy látomás! / Hadd tudnám meg, mi végre voltam? / S mivégre volt a bölcsesség, vagy lázadás, / Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba' holtan? / Megérdemelnék már egy jelenést

Elégia / Atyám emlékének! / / Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, / lefeküdtél a sírba, / S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is / paráznaságomat

s több édesség: oly jó volt álom / mélye meleg köpenyed! / S időnként lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam / jégvirág / S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon. / Homályos udvar

Nem szólok semmit, ő se szól / S a hátam borsódzik nagyon. / Te felfaló, te bűvölő, / Vagy férfi e, vagy lusta nő? / Anyám vagy é, vagy kedvesem? / Bagoly vagy é, vagy kerecsen? / Szépséggel étetsz

s föld alatt! / Magad vagy elméd ős talánya, / Örökre társad, síri mécsed... / S jaj, bús szerelmed vagy magad... / És életed örök magánya... / Ember, bűnös, bús kalandor, / Eltünődtem sorsodon

amely felverte az alvó földmivelőt, hogy / azt kérdezte: / Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán / ti vagytok azok a

nem tudom. / Nehéz a vándor sorsa, nagy Király! / Voltunk megváltó vídámság kietlen pusztaságokon, / Vagy másutt: lenge, könnyü tűz, mely nyomtalan vonúl... / S volt úgy, hogy országutakon az éj ikránkba

szép homlokod? / Tán rám haragszol: s ó miért? / Tán nem végeztem dolgomat elég nagy szorgalommal? / Vagy mert mulatni mertem én az éjjel, / Nevetni vígan és nőket csábítani? / Kihívó, durva szókat

Sem zenét, minek nekem? magam csináltam egykor / jó egynéhány dallamot / S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát / sötétben töltöm el, / A mélyen elrejtező, néma férfikort

kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják / Hűs, tiszta, örök ágyam tiszta angyalok? / Vagy mért, hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem / marhatok

Mert vissza nem tér többé, ami távozott. Ó messzi fény! / Az örök változás mivegre van? Vagy minden veszendőbe mén? / Az egek tornyai s az égő tűzzel teli árkok? / És lelkem is szegény? / S mi

És vad acsarkodásaink az alkonyatok alján? Mért leselkedünk? / Lelkeddel akarsz gáncsot vetni tán, vagy mit akarsz? / vagy azt hiszed, / Hogy haragodtól megtorpan majd kinn a bűn, akár a vad folyók? / És

Mit képzel az ilyen? / Hogy jönnek nyájasabb napok, / Talán egy új tavasz? / Oh míly bolond dolog! / Vagy nem tudod, mi az? / Az élet oly pimasz / S hiába minden ének, / Itt nincsen kegyelem a vénnek

agyon. / S az öle négyölnyi mély, mint a tenger / Nem leli mélyét semmi utazó, / Ott míly veszélyben vagy, nincs arra szó! / Ki tudja, megjössz e majd onnan ember? / Haj din, haj dán. / Így mulattunk mi

meg sötét virágait. S te fenn remegsz / Magános csillagom. / Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott, / Hol az égnek annyi más kevélye tündököl... / Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a

Öregség / / Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? / És hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a / szamáré valamely édes bús nevetéstől? / S hol

jártam én. Oh végtelen e lét / és tárgytalan! / S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám / ökleim, / Ordítanék, hogy megbomoljatok... mindez hiába van! / S ha majdan olvadott

tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami / kérlelhetetlen, nem alkuszol vele, / Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl / egy egy emberarc, / Te mozdulatlan várod őt, nem

Az ajtótokat pedig jó lesz zárva tartani. / És ne kiáltozzatok mindétig olyas után, ami nincs, vagy rémlátás / csupán; / De békességgel és a gabonának dícsérete közben / Végezzétek el e kétes térségen

Boldogabb a világ... a nép sokat nevet / S gyakran látnék gyereket, amint agyagfazékkal karikáz, / Vagy rézgombbal fúrt fülében mosolyogva tünődik... / S még az öszvér is nyerít ott, úgy mondják, ha

oda / Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom, / Hol enmagam részege lengek... vagy ringatom magam és áradok / De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom

ért el nálatok / Hogy volt az állatokhoz jó? / Hisz tovább szenvednek az állatok! / Mivel garázda vagy s mi voltál mindig is: kegyetlen! / S minek van köztetek oly sok biró? / Ha mintakép egy évezredben

haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék... ) / De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág / mezőn, / A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje. / S egy új világ épűlt fel

Az igaz bíróhoz! / / Ki egyformán osztod szemeidnek fényét, mint a nap, / S hisznek e benned, vagy sem, szidnak e, szeretnek e, / nem bánod! / És látják e, hogy életet oszt fénylő melege szemeidnek

nem a messzeség e az, mely véled egybefűz?... / / 2 / Ebédnél ülsz, vagy látlak, kolmizod hajad, / Vagy semmit sem csinálsz, csak ringatod magad... / S én nézlek s gondolom, ki tudja, merre tévelyegsz

A Mississippi / / Hány hét a világ? Vagy siketnéma lettél? / Ott dörög melletted három mértföldnyire, / Fekete hullámai megtörvén a Rocky

elmerülni abban, / Ami még a jussom itt. Mert annyi jár nekem. / Hogy jobban megismerjelek, ki vagy? Sötét vagy e? / Kivel a sötétségben oly rég szembenézek, hallgatag király: / rejtélyes elmulás

akik ittmaradtak, élnek még, / kik megkűzdtek a vad lovakkal, / S most aléltan elhevernek s női kéz vagy suttogás nem édesíti / fáradt álmaik. / Ah komoly a törvény! mondogatták ők is, ámde nem hitték

mint a csontvázé, / mely enni kezd, / Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap. / És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan: / Hogy réges rég, az évezredek mélyén volt e

Vagy azt, hogy mire megyek itt magamba' holtan? / Megérdemelnék már egy jelenést, / Türelmemért. Vagy tán a feledést... / Ha bűnös voltam is. S ha kérdenéd, / Mért voltam az / Tudd meg, mert gazdátlan

mílyen volt az / arcotok? / S ha nem voltam egyéb itt, mint a bús mosoly, amelyet / elviseltetek, / Vagy tán a vad, fájdalmas szó, amelyre megdobbant a szív és / felhorkant: / Hogy vaj' miféle fájdalom

sorsodon: / Menekűlsz baráti körbe, / Elbujsz dús asszonyi ölbe, / Búvol a síri gödörbe... / Kígyó vagy te, majd madár... / Bizony, lemégy a síri földbe / S még alább, a sír alá is / Mindhiába szállanál

kiktől felserkent nemcsak a / szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? / S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása? / S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek

állok: / Lám szorgalmas kezem dúsan munkálta meg a barna föld ölét, / ( Ó asszonyok öle, mért vagy termékenyebb! ) / S ím' sírva látom: barna lányok kosarába' szőlőm / Nem dús, nem szép s nem

a Szégyen Király. " " / " Azt ígérted, hogy elkerűlsz, / Úgy esküdtél, hogy elmerűlsz / S ím' itt vagy újra s szertezilálod álmaim... " / " " Sutba vetem érted, mit te tettél a fejemre, bronzból vert

hűsebb élet fénye ott világol: / A téli csúcsok felé néz a vándor... / És óhajtana lenni téli hó, / Vagy vágyna lenni pusztán délibáb / És mindaz: mi e földi lét fele, / Mely sápadtabb, mert nincs vérrel

dán. / Így mulattunk mi hajdanán. / Az édeságyú vágyú Pergola / Úgy csókol téged, mint a kancsó, / Vagy vederből ha iszol cimbora / S úgy megtelsz tőle, mint a kan ló. / Papot hozass és nincsen semmi baj

meztelen, / Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl / Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull. / Vagy voltam tán, akár a trombiták szava, / Mely téli hajnalon riadva száll tova / S a táj, szegény

mit félniök, mert dúrva kezek közt is lágy maradtam. / Lám. Akár az erdők vadja, mikor megmozdúl, / Vagy zizzen lábaid alatt a gally. Hát íly nagy itt a félelem? / Hogy sáppadozók tőle éjszakáitok s kinn