vagyok

A fegyenc fia / Ballada / / Fordúl a kulcs a zárban... / " Mit akarsz itt Almandól? " / " " Én vagyok a Szégyen Király. " " / " Azt ígérted, hogy elkerűlsz, / Úgy esküdtél, hogy elmerűlsz / S ím' itt

pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is... / Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok... / Ahonnan jöttem, jobb dolgom volt ennél, esküszöm. / Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s

Este van / / Mire rám mutatnál: nem vagyok. / Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem. / Oly hamari volt csakugyan, oly

Hogy csendesűl az ember estelig / Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, / Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve / S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele. / Csak még az álmaimat nem adom

E részeg éjszakán hadd jósolok: / Hiába futsz ott fenn aranygolyó, / E föld súlyos beteg, mint én vagyok. / Az inség itt a törvény, sírjatok, / Mert sírni kell ám nektek mindezen, / Hogy nincs termésetek

csivogással, amely felverte az alvó földmivelőt, hogy / azt kérdezte: / Hol a feleségem? S vaj' itt vagyok e még, vagy már repülök? / S hogy mért átkoztatok egyre? Igen, majd ezt kérdezem ott. Tán / ti

hagytok némi nyugtot az öregnek, / Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. / S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók / S vad

annyit? / Hisz megszoktál te angyalt és ördögöt egyaránt, ismerem / a fajtád. ) / De lásd én máskép vagyok ezzel, én, mint Ábrahám, / Még lelkesedem Istenért. S a messzi, nagy folyókról álmodom. / Én, lásd

Magas fejedelem! Fenkölt személyed / Nem tudja tán, míly rosszul megy sorom! / Egy költő vagyok én a nép közül, bús szolgád! / Ki dicsőséged zengem folyton s búsan / Egyre búsabban Tiédet és a

Ki lantomat jajgatva pengetem, / S ki nevetséges már, hogy mennyit szenvedék! / Tán púpos vagyok én, hogy megvet minden asszony s egyik / szemem kancsalít? / Féllábam görbe tán, hogy egyre botlik

oly bőven jutott ki minden időben: gúny és / magány: e kettő volt örökrészem e földön! / Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden / népe! / A felhőket kergetem én s az úgy van jól! de

De te nem / Csak te nem ujúlsz már meg sohasem. / Hogy voltál itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én még híradó? / Hisz örökké nem tart az életem! / S ki tudja, mint itélt a bősz biró? / Időm a sír

gyötrő emléke, fájdalmas / Üldögélés undok hatalma: / Ó én életemnek egyetlen tartalma! / Diák vagyok én még most is, / Egyedül élek, mint a kóró most is... / Minek is annyi szó? Légy lelkem hallgatag

komoran, / És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre: / Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket / álmodom, / S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik szivemre alá / S a

azok / fel a magas ég alá, / Ha én nem láthatom... Ha gyönyörködni bennök nem tudok? / Fáradt vagyok/ És nincs időm, ti emberek... s a bánat is, / Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel

Zsoltár / / Ó Uram, engem bántanak / Csendes vagyok, félek, kis helyre, sarokba meghuzódom / És utánam jönnek, üszkös bottal szurkálnak szörnyű módon

patkányt kiálts megint, ha este van. / S a sötétet se panaszold a fények alján, / Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok néked minden / árnyban... / Oh boldogabb, ki mint a szarvasok / Az anyja méhében

éjszakában s mit se lát, de messzi tűz / Ingerli s egyben bátorítja árva két szemét: / Már én is úgy vagyok, hogy futnék bár feléd... / Olykor megállok téveteg' a féluton, / Mert féltem álmaim javát és nem

vagy és vakmerő! / Mondd, mit akarsz? / Recsegsz, ha jő a zivatar / És elszakadsz. / Oh mord vagyok, igen. / Mit képzel az ilyen? / Hogy jönnek nyájasabb napok, / Talán egy új tavasz? / Oh míly

Ha már mindenki neveti, mert négykézláb mászik a bortól, / Én vagyok ez az öreg, mondom, én vagyok, igen. / S mit vijjogtok a fülembe még mindíg, ti vicsorgók / S vad riogással kergetitek fáradt

II. / SZÁLLJ MEG NAGY LÁTOMÁS... / / Ellenségeimnek öröme / Beteljesedék énrajtam Uram. / Vagyok kedvük szerint való / És néma, mint a rög / Ki voltam, mint a köd, / Borús, s ha kellett, mint a kés

csak nagy alázat illik / S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem...? / Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok, / Ki a búbánatból élek és kinek / Szegény kis életem kiérdemelnem illik?! / ó bocsáss meg! én

volna jó / És feltámadni megint részegen... / Részeg király volnék egy nagy hegyen. / E hegynek én vagyok királya, mondanám... / S az özvegyasszony dolga jó legyen, / S anyámra gondolnék a sírba' lenn. / Oh

Hát ilyen voltam én. Az élet így telik, / Hogy csendesűl az ember estelig / Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom, / Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve / S ki bottal jár ugyan, de nem

mi hajdanán. / Óh édeságyú vágyú Pergola, / Én néked köszönöm most minden üdvöm, / Ha borba vagyok mártva éjszaka / S az eszem nem tudja, hogy merre küldjön / S mint sarkcsillag, úgy villog és rezeg

elé és esdekelve kérlek: / Töröld cipőd sarát fenkölt homlokomhoz! / Hisz néked köszönöm én, hogy vagyok még, hogy lettem, / Vaj' hogyan bókoljak a jótettért, hogy élek? / Kérlek: légy legalább nemesebb

köd, / Jer menjünk, hiszen szabad az országút... / Nem jobb neked, királyod én, ha újból cimborád vagyok? / Nem jobb volt néked vándorolni vélem? " " / " S ha mint csillag dörögnél is el az arcom előtt

Szeretlek, / De ne mondd meg senkinek, / Mert vén vagyok / S az emberek nevetnek. / És mord vagyok. / Oh agg fenyő, / Míly istentelen vagy és vakmerő! / Mondd, mit akarsz? / Recsegsz, ha jő a

Annyi gyengeségem akkor mint pajzsot emelem fel / S tudom: remegve sírok majd utánad életem! / Költő vagyok, oh jaj, kiáltanám váltság után jajongva, / Mint a téli fák, / S a sárkány torkában majd mégis

s mint a fák, / Az ég felé jajongok s messzi fény, feléd, / S az Urat hívom tanuságomúl, hogy itt vagyok... / Ó fényből árnyba változó világ! / Az életed fölötted ellobog

Az egyik agg levele Zsuzsannához / / " Szeretlek, / De ne mondd meg senkinek, / Mert vén vagyok/ S az emberek nevetnek. / És mord vagyok. / Oh agg fenyő, / Míly istentelen vagy és vakmerő

Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta / ifjuságomat. / Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni / nélküle. / Mert mindig meztelen s mindig nevet. Az ujjain

alól a szél / Máris ringatná habjaim, nem érzitek? / Oh kár fáradnod vélem égi dajka, lásd / Öreg vagyok/ S nem érdemlek már annyi gondozást, / De ott, de ott, az ablakokba' fenn / Kigyúlt a fény