való

Ó jaj... de kifáradtam már! A szenvedés / Eloltja jajgatásom rőt tüzét, eloltja / Halálfélelmemet! / Való: az asszonyok aranyba foglalt gyöngyök! És való: / Ezüsthabos aranyszövetbe' járnak s kebleikre

jajgatásom rőt tüzét, eloltja / Halálfélelmemet! / Való: az asszonyok aranyba foglalt gyöngyök! És való: / Ezüsthabos aranyszövetbe' járnak s kebleikre / Tűzszinű virágot tűznek estelente. Mérges kútból

MEG NAGY LÁTOMÁS... / / Ellenségeimnek öröme / Beteljesedék énrajtam Uram. / Vagyok kedvük szerint való/ És néma, mint a rög / Ki voltam, mint a köd, / Borús, s ha kellett, mint a kés, / Éles és bátran

hogy mind e tanú hazudik. Félálom / játszadoz / Érzékeikkel. De még be is csempésznék közénk, kik való igaz / emberek vagyunk, / És húsunk is van, mely körömmel téphető, / E vértelen félálmokat. / E

a kék holdtányér előtt... / S néztek az éji láthatár borus messzeségeibe... S mi nem / embernek való látomás: / Hiába fürkészik agg, néma szemeitek az örök elmulást, / Oh semmi sem segít. Hogy itt élt

s a bánat is, / Nehéz madár a gyenge ágon, úgy lehúz, úgy megvisel... / Oh nem a szépségnek való már ingerült szemem! / De majd! Majd akkor tán a napba nevetek, mint őseim / És szellős lesz a

Ellenállsz és nem fogsz fényleni. De felindúlsz és mégy a vonítás / után, / Amely neked való, / Mely nem panasz, de melyben mégis minden dolgok lelke szol. / Oh voníts nagy világ! / S vonítvá

rossz szemed a fényük megvakítaná, / Ne nézz hát rá öreg. Szived is oly sötét... / Szépség már nem való neked. A hant alá / Ne menj nehéz bucsúval. Abba' nem hiszek, / Hogy fáj a távozás, ha szomja nincs

tükrét. / / 3 / Ti élők sírom felett pedig / Gondoljatok reá, hogy testem már a haragos és tisztelni való/ Romboló erőknek rossz hatalmát sínyli itt alant / S a törvények rútabb, másik felét most éli át