van

kezdetét veszi: / Ki állandóan figyelt egy csillagot, / Egy háztetőn zord érckatona áll, / Szembe' van a felkelő nappal, / S ha lemegy a nap: sötétbe' marad. / / 2 / Beteg, bús lelkem rokona, bús alvó

téreken / S micsoda élet pezsdülhet azért a téres partokon, / Mert ott a béresnek is sarkantyúja van! / A folyó pedig csillan s széles hátán / Apró halfiak ugrálnak fel az ég felé / S a jó csillag

akár az éhes farkasok, / Melyek vad tél időn a havas falvakat környékezik és mindhiába! / Elhalóban van a lelkendezés, nemsokára lehúnyt jóbarátaim! / Oly ívet futott meg... egy vonzás irányában elhajolt

láthatja másikát, lévén feketén / összetömörűlve a szinten, ) / Mind ujjongva dícsérte neved, hogy van, aki nagylelkű, aki forró / délben / Tündérszép látványosságot, tüzijátékot tartogat néki, / Ünnepi

sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan / kavarogva / Füstöt vet a fény s eliramlik... S ami túl van az alkonyaton, / Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. / Akár az álomlátás

más, a nép ott halkszavú / és búskomoly, / Ez volt hazánk. / De mért is szólni minderről, hisz vége van. / Bizony, hogy szegény lelkünk elszakadt az ágról, amely hordozá / s akár a túlérett gyümölcs

ő, de elméjében rátarti és ravasz / S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik... / Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék... / Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít... / S ha borús az ég

tünődik! / S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet! / Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis / visszahőkölök, / Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva

Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva elalélva, de / végre pihennék! / Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét / az éjközép! / Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s

az életet ő már feledé. / Holt királyfit kérdezz meg akár, vajjon emlékezik e? / S szerelme énekére van e kedve felkelnie csendes / Kriptahelyéről s feljárni a kétes hold oly hamiskás fénye alá

Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem felelhetek. / S minden hiába van. / Egy szóval mondom: én nem ösmerem. / Oh, jaj, nem ösmerem

újra, / Semhogy sorsuk szégyenét még egyszer vállaltasd velem. " / " " Akkor itt hagylak hát, jól van, elmegyek. / Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz / S nehogy patkányt kiálts megint, ha este van

őt, ahogy mint gyermekek apánkat hajdan / És nevettünk sokat, hogy azt ne higyje tán, hogy baj van... / Elmondtuk azt, hogy mulatunk kicsit s a bor / Fejünkbe szállt. S a bölcs így szólt: " a kor

sírjatok, / Mert sírni kell ám nektek mindezen, / Hogy nincs termésetek e földeken / S ha néha van, elönti öt folyó

Szellemek utcája / / Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat, / Olyat nem tudsz mutatni pajtás, nem, olyat a / knídoszi

én nem ismerem. / Hol zöld levélen űl az elmúlás / ( Mint holmi békaporonty űl és nem szól, csendbe' van, ) / És lappangnak az árnyak is, bár minden árnyban olvad el / S az árnyak járnak jó helyen és puha

ágról, amely hordozá / s akár a túlérett gyümölcs, / Amely egy éjszakán lehull és már csak önmagának van és vár... / sötétben ílykép rejtezünk / S hogy mit várunk e tartós éjszakában még? azt nem tudom

O beata solitudo! / O sola beatitudo! / Szózat egy igaz művészhez / / Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is gyengéden élvező, / S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja eggyé, / Mint a

Semmit el nem érhet nálad, ásitasz... Mindez mivégre van? / Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, / nem tudod? / Mint aki kincses zsákkal jár és folyvást elveszít belőle / s mindhiába

vége már / S a hajnaloknak nem kell prédikátor, / Mert rémek nem leselkednek a mélyükön. / De hol van ilyen ország s hol a párja? / Hiába fakgatsz, nem tudom, én arra sose jártam, / Ha kérdezed, én nem

Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, erre vársz? / S ha mind ott állna is, mert sok van itt boldogtalan, / S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén / elmulasztott

boldog / komondorok / Járták az éjszakát s fel felugattak hozzád, mint a kócos szellemek. / A tél van itt megint. Ki tudja? tán az utolsó neked. / Hírek kovácsa, titokmester, őzikék őrzője, régi csősz

kínjáról / álmában beszél... / És nincs vigasz, oh rég tudom. Mert mindennek, mi él, / A sorsa meg van írva, el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova

vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen minden / népe! / A felhőket kergetem én s az úgy van jól! de emberfia hozzám / többé be ne tegye lábát! / S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s ha

vörös / hegyek / A tenger partjait szegélyezik s hol sötétebb egen / Másfajta csillagok járása van. Király, csodás e táj... / Ott sokkal több a csillag s mind sugárzóbb és kövér... / S e messzi

Őszi sötétség / / I. / NYILAS HAVA / / Ősz van, korán sötétül és künn esik. / Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek. / Magános a lélek! S

Hisz tovább szenvednek az állatok! / Mivel garázda vagy s mi voltál mindig is: kegyetlen! / S minek van köztetek oly sok biró? / Ha mintakép egy évezredben van talán egyetlen / S hogy minek volt az is, mi

reám. Egy láthatatlan lángolás / Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is / van lángod: / Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv / a magyar. Révület fog el, ha

Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel. / Így élsz most egymagad. S el elcsodálkozol, ha este van. / Majd lőporos táskádból estebédedet / Előszeded... S a hatalmas, nagy némaságban, mint a

símogatták látatlan kezek. / Lásd, én szerettelek bizony / S ma épp a kedvedért iszom / És ősz is van megint, muszáj ma inni bort / A szívem, lásd sírással van tele / S az őszi erdőség nyögése zord

is találkozánk, / Felverte őket is a holdözön, amely a fészket is süti, azt hitték, / nappal van megint... / S e madarak is elmaradtak aztán, el a rév és kontyos őre / És ott volt már a gát

Érzékeikkel. De még be is csempésznék közénk, kik való igaz / emberek vagyunk, / És húsunk is van, mely körömmel téphető, / E vértelen félálmokat. / E gazok azt szeretnék, hogy félálom és e sárga

Örökélet / / Tűzvész elől van menekvés, / Rablók elől futhatsz messze, / Orgyilkost öl fürge kés, / Hogy őszi nap víg nép temesse

Nézz feljebb: ott az égi mértan / Szabálya fénylik és oly egyszerű! / S nem kérded többé, mi miért van, / Mert nincs kérdés több ott, hol a derű, / Hol tiszta ívek és körök / Honában már a gondolat örök

fény s eliramlik... S ami túl van az alkonyaton, / Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt. / Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj / S akár a tenger mélye, hallgatag. S

Este van/ / Mire rám mutatnál: nem vagyok. / Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem

el kell múlnia. / Oh hol vagytok hát, kik szerettetek? / Mert elmennék, de nincs hova... / Vagy hol van most a lány, kit felneveltetek, / Szelíden szépnek, titkosan s nekem? / Oh Gyula szerzetes, ne

nem hiszek, / Hogy fáj a távozás, ha szomja nincs, / Mondd azt: örömmel jöttem, / Az Áron hegye van mögöttem, / Hol százezer kigyó sziszeg

csak az arca / előtt, pislákoló lángomat a fuvalomtól / Egy finom kéz óvta... s már végem is van, nemsokára elmulok, / Ó hogy panaszlom én még mindig e világi futásom, minek is / jöttem ide

úgy dőltek el / a fák alatt, / Mihelyt a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidipúsznak / vége van. / Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, / átszurt dudákkal, / Ezek is jajongva

Nekik már menni kell, / De én még itt maradhatok / S mért is ne tenném? / Sóhajra mindenkor van ok / S minek halnék meg ily korán, / Ha még egy pirkadatot láthatok? / Majd rózsaszín leszek s

Szózat egy igaz művészhez / / Sokféle az ember, ó költőm, van fenséges is gyengéden élvező, / S van olyan, ki létét egy másikkal úgy olvasztja eggyé, / Mint a szobor, kiről azt hallottam, érce

volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, / egyre didereg... / Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott. / Hamvába hull a tűz ugyis, már lobbanása sem zavar / S mi meg se moccanunk a némaságban

van, elmegyek. / Csak aztán kamrád sarkaira jól vigyázz / S nehogy patkányt kiálts megint, ha este van. / S a sötétet se panaszold a fények alján, / Mert mindez én vagyok. Hisz én lappangok néked minden

is tágúl, gömbölyűbb a föld / S mi apró cseprő volt: felszívatik. / S egyetlen hang donog: hogy este van. / S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott, / Mert jó valék. / Mert rossz

hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám / ökleim, / Ordítanék, hogy megbomoljatok... mindez hiába van! / S ha majdan olvadott tűzcsepp gyanánt lehullok fenn a lázas / firmamentumon... / Ti mit tehettek

Egy férfihez szólok most s hozzá intézem e szavakat! / Néki dícsérem a fényt, mert ő tudja, hogy van s várom / Okos szeme mint fénylik, mint nyílik szája feleletre... / Én az életet már láttam, nem

s mi voltál mindig is: kegyetlen! / S minek van köztetek oly sok biró? / Ha mintakép egy évezredben van talán egyetlen / S hogy minek volt az is, mi végre tündökölt, / A sok közt oly kevés? / Nem tudja

S ma épp a kedvedért iszom / És ősz is van megint, muszáj ma inni bort / A szívem, lásd sírással van tele / S az őszi erdőség nyögése zord... / S az is elhallik ám errefele... / S a szív nagyon sunyít

rémeset hadart, mit rég tudok, / Oly testrészét mutatta, mely már ki sem mondható: / " Jaj földdel van teli a holtak szája! / S kik ettek Szilveszterkor májat és diót, / És puttonyból kik ettek szép

ki az / égmezőkre s ott esengne mindhalálig: / Semmit el nem érhet nálad, ásitasz... Mindez mivégre van? / Vagy én sem értem már az életet? Minek van hangom, / nem tudod? / Mint aki kincses zsákkal jár

megújhodás... / Mert vissza nem tér többé, ami távozott. Ó messzi fény! / Az örök változás mivegre van? Vagy minden veszendőbe mén? / Az egek tornyai s az égő tűzzel teli árkok? / És lelkem is szegény