végtelen

jár és folyvást elveszít belőle / s mindhiába... / Senkinek se kell a kincs... így jártam én. Oh végtelen e lét / és tárgytalan! / S akármit mondanék, hatástalan! S ha átkozódom is, vagy ráznám / ökleim

A döbbenetes sötétségű széles árnyak nőnek, / Olvadt ólom csöppecskéket hullat el az árnyék, / S a végtelen és nagytömegű tenger mélye pirosan tükörzik. / Hajó megy el, a szörnyen messzi partok felé lendűl

emléke, palotáé, ahol élt és cipruságé, / S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szivét az alvó végtelen! / Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: / Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! / Ó

mint a holdé, nem vetekszik ez a / nappal, / Oly holdé, milyet álmodtam egyszer, hogy volna végtelen messzi, / Volna csupán akkora, mint egy forint s zöld éjszakában / Halkan fénylene végtelen távolból

mint senki más, / Megnyílnék Néki, mint a nő / És hallgatnék, akárcsak Ő. / Oh holdözön, te végtelen! / Nem ér fel hozzád értelem. / Miféle bűn a léted mélye, / Hogy jussod földünk annyi kéje

az alvó végtelen! / Lelke zengve változzék meg, olvadjon a fénybe: / Ó alvó fények áhitott hazája: végtelen! / Ó végső koppanás a szíven, végső döbbenet: halál! / ó minden szédületek mélye: régen várt magány

mit tesz: mindig ablakokból nézni másik ablakot... / S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen... / S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek... / Hát igyál

volna végtelen messzi, / Volna csupán akkora, mint egy forint s zöld éjszakában / Halkan fénylene végtelen távolból s körötte sokkal szebb csillagok: / Szikráznának táncolva szép rendben s kerengve, mint a

ragyogón, hidegen... / S ahol este a napkorong / A kezdődő homályba zuhan s eltünik... / Az édes és végtelen tengeren, / Lobogj én lelkem, mint a kósza szél... / Mint a hajnali kiáltás, amely messze bolyong

S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból. / / VI. / EL INNEN, EL... / / Az édes és végtelen tengeren, / Melynek tisztasága hűs s átjárja a lelket, / ( Átjárja a lelket s lebegteti szél