[Füst Milán - Epilógus - O beata solitudo] |
eggyé, / Mint a szobor, kiről azt hallottam, érce megolvadt / S ellágyulva omlott le a tóba a víz iránti nagy szeretettől: / Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, titkomról sose / szóltam ezért |
[Füst Milán - Levél Kanadából] |
Házunk ajtajánál olykép kavarog, mint a hózivatar... / Bambán mozdul meg tőle a piszkos, fekete víz is, / Mely készül a fagyra már s azért oly álmatag... / Nálunk szigorú a tél, irgalmat itt semmi sem |
[Füst Milán - A jelenés] |
átal volt / repülésük / A csontok mezején. S e csontok is oly komorak voltak, / Elárasztotta őket a víz, megette a tűz, hogy csupa fehérség / sandított fel a mezőkön, / Mondom, a csontok mezején. S mégis |
[Füst Milán - A jelenés] |
Mert: szent, szent, szent, felelének nékik e csontok is a / mezőkről, igen. / Pedig eláztatta őket a víz, megette a tűz / S holott porhanyó házukban is a gyerekeik emléke forog még... / Oh hát ilyen nagy |
[Füst Milán - KAJETÁN BESZÉDE A KIRÁLYHOZ] |
érte napjaink'... / Egy télen aztán nagy városba érkezénk, volt éppen gyertyaszentelő / S a víz mellett járt fel s alá sokféle lány meg asszony, kezét tördelé... / Gyertyákat vitt a nagy folyónak |
[Füst Milán - Őszi sötétség] |
hórihorgas pék... / Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít... / S ha borús az ég és villog a víz, pisztrángot fog a hegyi / patakban... / Rablókkal szigorú... S hová a hollók leűlnek, / Kószál |
[Füst Milán - Habok a köd alatt] |
koppant is a vödör / És megcsörrent a lánc is, így állítja ezt egynéhány jó tanú. / S hogy lenn a víz sárgán lapúlt, sunyított és figyelt, / Hogy alattomosan világított a sűrű köd mögűl. / S hogy aztán |