voltál

Egy magános lovas / / Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén / Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rád köszönt az alkonyat / s az

messzeségeken / S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? / És mért oly ismerős? / Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? A néma / mozgalom / Nem tudja, nem felel... / S hiába

S a hold eközben ment az útjain tovább / Oh teli hold borús, nagyszemű, éji báb, / Tán asszony voltál egykor s visszajársz a tág / Mezőkön fenn, hol örök csönd honol... / S bús pillantásodtól az ifjuság

Hogy íly hamar elmentél, / Nyers éneket ki fújtál, / Most hideg házikódba bújtál. / Mi lelt? Hisz voltál féktelen / És nem volt benned semmi félelem. / " Nagyot ugrani! Az élet árja / Habjai tornyosulván

ugrani! Az élet árja / Habjai tornyosulván elragad! " / Szóltál és nagyot kortyintott nyakad / És voltál gőgös fönség, mint a rossz gyerek / És megdőlt szőke fejed, mint az anyaölben, / Oly lágyan

az áruló, / Mint ahogy földanyánk is nekilát / S felölti lassacskán a ködruhát. /* / De könnyelmű is voltál, / Hogy íly hamar elmentél, / Nyers éneket ki fújtál, / Most hideg házikódba bújtál. / Mi lelt

dió s kökörcsined / Mindegyre megujúl... De te nem / Csak te nem ujúlsz már meg sohasem. / Hogy voltál itt és éltél hirdetem! / De meddig vagyok én még híradó? / Hisz örökké nem tart az életem! / S ki

hiába szidalmaz: / Téged fennhangon nevezünk, téged elképzelünk: Igazság! / Hatalmas nemtő! / Te voltál mindig a bölcsek képzelete! S mint a foszfor / Úgy világít tenéked a dolgok lelke éjszaka! Jóság

nálatok / Hogy volt az állatokhoz jó? / Hisz tovább szenvednek az állatok! / Mivel garázda vagy s mi voltál mindig is: kegyetlen! / S minek van köztetek oly sok biró? / Ha mintakép egy évezredben van talán

kell megküzdenie, minden kor / mélyén a sötéttel, ahogy foltjait legyőzi a nap / Büntettél, aki jó voltál, mint a hegység oly nagy volt benned a / jószándék / S mint a felhő, amely megűli hegyét, a borúlat

bár rettenetes is, de szent a neve, / mert háromszor szent az Úr? / Oh felelj hát, aki vaj szivü voltál s mégis rettenetes, mert tudtad, mi / az Eszme, / Hogy az Eszme kegyetlen, hogy az Eszme a jóság, de

ott. / S a szívem is bucsút int. S akár a multakért, úgy zokog érted, / Máris felmérné, ami neki voltál s úgy vezetne kezeden / Remegő szeretettel s vendégeként vissza magához, / Mint legdrágább